Schmidt-távcső

A Piszkéstetői Obszervatórium első távcsövét 1952-ben rendelte meg a jénai Zeiss cégtől a Magyar Tudmányos Akadémia, amit 1957-ben a ma ismert Schmidt-rendszerű távcsőre módosított. A 60 cm átmérőjű korrekciós lencsével és 90 cm-es szabad nylású, 1,8 méter fókuszú tükörrel szerelt távcsövet 1961 telén daruzták be az addigra elkészült kupolába. Az 1930-as években kitalált optikai rendszernek köszönhetően a távcső igen nagy, 5x5 fokos területen képes élesen rögzíteni a csillagok és galaxisok képét. A nagy látómező miatt elsősorban ismeretlen objektumok keresésére használható jól a távcső. Az első évtizedekben szupernóvák, flercsillagok és születőfélben levő naprendszerek kutatására használták a távcsövet, majd jöttek a kisbolygók és üstökösök. Az 1962-es átadás után 16x16 cm-es üveg fotólemezekre készítették a jellemzően 10-40 perc hosszú felvételeket a csillagászok, de akadtak két órás felvételek is, illetve olyan lemezek, amelyekre egymáshoz képest kicsit eltolva több expozíciót is rögzítettek. Több mint 13 ezer fotólemez készült a távcsővel, majd 1997-től többféle, szerencsére egyre növekvő méretű CCD-kamera gyűtik a fényt a távcső gyomrában. A digitális képrőgzítés az eleinte csak néhány centis csipek miatt jelentős területvesztéssel járt, de a nagyobb érzékenység, és a sokrétű feldolgozhatóság valamennyire kompenzálta a veszteséget. Mivel a Schmidt-rendszerben a fókuszált kép egy görbült síkra képződik le, a fotólemezeket ehhez igazítva meghajlították a behelyezéskor. A sík CCD-csipeknél néhány centiméteres méretig ez nem volt probléma, ám a jelenleg használt, közel 10 centiméteres érzékelő csak két közbeiktatott síkító lencse segítségével a éles képet. A 2020-ban beépített 10560 x 10560 pixeles CCD-kamera 3x3 fokos látómezőt bíztosít, ami már közel van a távcső erdeti látómezejéhez. Az új érzékelővel minden derült éjjelen földsúroló kisbolygók keresése folyik, nagy sikerrel.